2020 nyarának közepén, amikor a közvélemény minden idegszálával a COVID-válságra figyel, Európa válaszúthoz érkezett: a radikális mélyülés, a tagországok közötti jövedelemtranszferrel járó fiskális unió felé veszi-e az irányt, vagy megkockáztatja, hogy a sorozatos válságok által felhalmozódó feszültségek szétfeszítsék az eurozóna, sőt magának az egész uniónak a kereteit.
Az Európai Tanács 2020. július 17-21-i ülésén az állam- és kormányfők heves viták után forradalmi változásokról döntöttek, bár ezek jelentőségét az átlagpolgár valószínűleg csak évek múltán fogja megérteni. A tagállami vezetők közül mindenki emelt fővel térhetett haza, mivel vagy több pénzről, vagy az uniós ügyekre való növekvő befolyásról számolhatott be az otthoni közvéleménynek. A tárgyaláson két fontos témában sikerült megegyezésre jutni: egyrészt a következő hétéves költségvetési időszak (2021-2027) kiadási szerkezetéről és a finanszírozás szabályairól; másrészt a COVID-19 járvánnyal kapcsolatos társadalmi-gazdasági károk enyhítésére hivatott ún. „helyreállítási alapról” döntöttek. Jelen írás röviden bemutatja a két egyezséget, megvilágítva azok hátterét és elemezve azok jelentőségét.
