Úgy tudom egy kis faluból származol.
Zalaegerszegtől 25 kilométerre születtem a kétszáz fős göcseji Szilvágyon. Sem óvoda, sem általános iskola nem volt a faluban, így 10 kilométerrel távolabbra, Zalabaksára jártam általános iskolába. Szilvágyon édesapám a falusi téeszhez tartozó kis téglagyárat vezette. Édesanyám a Zala Volánnál dolgozott adminisztrátorként.
Innen egy zalaegerszegi gimnáziumba mentél.
Így van. A megyeszékhelyre nagyon korán ment a busz, és már reggel negyed hétkor el kellett volna indulni hazulról. Már akkor is nagyon utáltam ingázni, és a szüleimmel azt gondoltuk, hogy jobb, ha kollégista leszek. A Zrínyi Miklós Gimnáziumba jártam, ami kifejezetten jó középiskolának számított – sőt, szerintem még most is az –, matek tagozatos lettem. Egyébként már az általánosban azt gondolta a matektanárunk, Kovács Zoltán, hogy van érzékem a matematikához. Ezért sokat foglalkozott velem és versenyekre készített fel. Később a gimnáziumban sok minden érdekelt, a matek mellett voltam kémia meg történelem versenyeken is.
És miért döntöttél úgy, hogy mégsem valamilyen klasszikus természettudományt fogsz tanulni, hanem inkább közgazdaságtant?
Hetedikes koromban történelem versenyre készültem és egy középiskolai töri könyvben olvastam Rockefellerről. Arra gondoltam, hogy akinek ilyen sok pénze van, annak biztosan sok lehetősége is akad az életben. Ekkor azt találtam ki, hogy én is megpróbálok ilyen “makroökonómus” lenni. Bár mondjuk akkoriban nem nagyon tudtam, hogy az mit jelent, de ha csak 1-2 százalékkal, vagyis forintban felfoghatatlan összeggel meg lehet emelni a GDP-t, akkor attól mindenki gazdagabb lesz. Szóval én nem azért akartam közgazdász lenni, hogy gazdag legyek, hanem azért, mert azt gondoltam, hogy a közgazdászok azok, akik igazán tudnak segíteni másoknak abban, hogy gazdagabbak legyenek.
Ez egyfajta társadalmi elkötelezettség volt arra, hogy “én egész népemet fogom” felemelni?
Igen, még ha nem is gondoltam, hogy egyedül megváltoztatom a világot. Megnéztem, hogy miből kell felvételizni a közgazdasági egyetemre, és a matek mellett a másik lehetőség az volt, hogy vagy közgazdaságtanból, vagy történelemből kell vizsgát tenni. Mivel közgazdaságtant nem tanították a gimnáziumban, történelemből készültem fel. A nővérem az akkor még önálló pécsi Közgazdaságtudományi Egyetemen tanult, anyám pedig azt szerette volna, hogy ha mi testvérek együtt leszünk egy városban. De én ezt már csak azért sem akartam. Ráadásul akkoriban közgazdasági és nem üzleti képzés egyedül csak a Corvinuson volt elérhető. Úgyhogy ez a két ok elegendő volt arra, hogy a budapesti egyetemre felvételizzek.
Az első évben nagyon unatkoztam az egyetemen. Eljártam az órákra, elmentem sörözni a kispajtásaimmal, sokat olvastam, de ez nem annyira kötött le. A középiskolai tesi tanárom Karvalits Ferenc öccse volt, aki évtizedekkel korábban rajkos volt. Ő sokat mesélt arról, hogy mennyire jók a szakkollégiumok. Bár eredetileg a TEK-be akartam jelentkezni, de lusta voltam időben leadni a felvételi lapot. Azért jelentkeztem a Rajkba, mert annak volt legkésőbb a felvételije.
Ekkor, 2005-ben hogy nézett ki a Rajk?
Sokkal inkább a szakmai munkára és egy jó közösség felépítésére helyezték a hangsúlyt. Meg arra, hogy hogyan lehetünk hasznos tagjai a társadalomnak – ne csak magunkért, hanem a környezetünkért is tegyünk. Akkor ezt úgy hívták, hogy társadalmilag érzékeny értelmiségieket próbálnak nevelni.
Ez mennyire volt más közeg, mint amiket addig ismertél?
Gyerekkoromtól fogva folyamatosan más közegbe kerültem. Hiszen más volt egy falusi iskola, mint egy középiskolai kollégium, ahol egy csomó szakmunkásképzőbe járó vagy mindenféle zűrös dologba belekeveredő sráccal laktunk együtt. Más volt az elit gimnázium, meg utána más volt az egyetem is. Úgyhogy számomra természetes volt, hogy különböző helyekre megyek, és ott különböző emberek vesznek körül. Ezzel akkor igazából semennyire sem törődtem.
De érzékelted, hogy te egy másik közegből jössz és más tapasztalatokkal rendelkezel? Hiszen akinek a haverjai között szakmunkások is vannak, és együtt iszik velük már középiskolásként, az teljesen más tapasztalatrendszerrel rendelkezik, mint aki egy védett, mondjuk felső-középosztálybeli közegből jött.
Ezt érzékeltem. A legfeltűnőbb az volt, hogy sokkal kevesebb idegen szót használtam, mint mások. Szerencsére ez azóta elmúlt. Mindamellett, hogy nagyon szerettem szakkollégista lenni, az is igaz, hogy sokkal kevésbé kötődtem az ott lévő emberekhez, mint mondjuk a szakkollégisták többsége. Volt persze két-három ember, akivel tényleg szoros kapcsolatban voltam – és még mindig jóban is vagyunk – de a többséggel felületes volt a kapcsolatom. Nem diszkriminálva éreztem magam, csak egyszerűen ahhoz szoktam, hogy a körülöttem lévő emberek folyamatosan változnak, én pedig nem kötődöm hozzájuk nagyon szorosan. Ehhez tudni kell, hogy én nemcsak rajkos, de HÖK-ös is voltam éveken keresztül, ami folyamatos konfliktusforrást jelentett. HÖK-ösnek túl szakkollégista, a rajkosoknak meg túl HÖK-ös voltam.
Mit jelent az, hogy túl HÖK-ös valaki?
Hogy túl kevés időt töltöttem a Rajkban és túlságosan megértő vagyok a HÖK-ösök nézőpontjával. Persze pontosan ugyanezt mondták rólam a HÖK-ösök, csak éppen fordítva. Így utólag azt hiszem ennek sokkal kisebb volt a jelentősége, mint akkor gondoltam.
Az egyetemen milyen szakot választottál?
Először a makró szakirányra mentem. Később rájöttem azonban arra, hogy önmagában attól még nem lesz Magyarország gazdagabb hely, ha mondjuk a korábbinál pontosabban bekalkulálok egy makromodellt. Amikor nekiálltam makromodellekkel dolgozni a Pénzügyminisztériumban, akkor megértettem, hogy a világ nem egészen olyan, mint ahogyan egy tankönyvben kinéz: sokkal bonyolultabb és módszertani szempontból rengeteg probléma van az adatok és a modellek összekötésével. Ez egyáltalán nem tetszett. Persze amellett, hogy elvégeztem az egyetemi tárgyaimat, negyedéves koromig jobbára csak szociológiát és filozófiát tanultam. Ekkor volt először komoly ökonometria kurzusom, ami nagy hatással volt rám, csakúgy, mint amikor Hermann Zoli oktatásgazdaságtant tanított a szakkollégiumban. Rájöttem, hogy milyen hasznos dolog empirikus módszertant használni, mert azzal rendesen lehet szakpolitikát értékelni. Ha pedig rendesen tudsz szakpolitikát értékelni, akkor majd jobb programot tudsz csinálni legközelebb, vagy ki tudod javítani a korábbi szakmai döntéseidet. Azt gondoltam, hogy ha nem is lehet egy közgazdászként az egész GDP-t megemelni, de például egy kicsit jobb munkanélküli ellátó rendszert azért lehetne csinálni. Ezért azt találtam ki, hogy szakpolitikával szeretnék foglalkozni. Csak aztán elmentem dolgozni a közigazgatásba, de az összes munkahelyem vagy csoportom, osztályom menet közben megszűnt. Még kétszer megpróbáltam visszamenni az államigazgatásba, de különböző nézeteltérések miatt már bejutni sem sikerült, és akkor feladtam. Úgy döntöttem, hogy inkább leszek kutató, mert ez legalább szórakoztató.
A PhD-det Essays in labor economics címmel írtad, ami nekem azért tetszik, mert szerepel benne az esszé szó.
Valójában azért lett ez a címe, mert egy rendes nyugati egyetemen három fejezetből kell állni egy közgazdasági PhD-nak. De a thesisem három fejezetének szinte semmi köze nincs egymáshoz. Igazából még nem nagyon foglalkoztam olyan dolgokkal eddig, aminek túl szoros köze lett volna egymáshoz. Az egyik az adócsalásról, a másik egy munkanélküli segélyreformnak a hatásvizsgálatáról, a harmadik pedig arról szólt, hogy megmentheti-e a munkahelyeket az, hogyha a válságban megvágják a bónuszokat és a túlórapótlékokat.
Ha jól értem, akkor mindig is jellemzett téged, hogy sosem akartál egy területnél leragadni.
Ha eszembe jutott valamilyen érdekes dolog, akkor azzal elkezdtem foglalkozni. Például a közmunkaprogram az akkori tudásom alapján nem tűnt túl jónak: nagyon keveset keresnek az emberek, mindezt kiszolgáltatottan, és úgy, hogy nem igazán látszik az egész célja és haszna. Azt gondoltam, hogy ha csinálunk egy rendes munkaerőpiaci hatásvizsgálatot, akkor utána segíthetünk az egészet egy jobb irányba elmozdítani. Tehát attól, hogy egy aktív munkaerőpiaci programot közmunkának hívnak, még nem lesz rossz, de lehetne a mostaninál sokkal jobbat csinálni. Így Lindner Attilával meg Molnár Gyurival nekiálltunk ezen dolgozni. Aztán érdekesnek tűntek a közmunka politikai hatásai, úgyhogy azon is el kezdtünk dolgozni. Még akkor is, ha a politikai hatások nem igazán kapcsolódnak a munkaerőpiachoz.
Tehát ma is úgy gondolod, mint 13 éves korodban, hogy egy kutatónak feladata lenne az is, hogy valahogy visszahasson azokra az intézményekre, amelyek bizonyos programokat elindítanak.
Ezt ma is így gondolom. Nem igazán érzem szükségét, hogy külföldi adatokkal foglalkozzak, mert azzal foglalkozzanak a külföldiek. Ugyanakkor a hazai problémákról lehet úgy írni, hogy az a külföldieket is érdekelje. Számos olyan magyar jelenség és adat van, ami rengeteg nem magyart is érdekelhet.
Úgy tudom, hogy a közeli barátaid közül jó néhányan külföldi egyetemeken, menő helyeken dolgoznak, és föl is vetődött, hogy akár te is elmehetnél. Miért maradtál?
Egyrészt azért, mert azt szeretném, hogy a gyerekeim magyar iskolába járjanak. Ezen kívül nekem tényleg fontos, hogy a magyar társadalom, a magyar közösség részeként foglalkozzak Magyarország problémáival, és ezt külföldről egy fokkal nehezebb megtenni. Munkahelyem, a Közgazdaságtudományi Intézet szakmailag jó hely. Kicsi az esélye annak, hogy egy nagyságrendekkel jobb helyen kapjak állást nyugaton. Ha pedig nem sokkal jobb, akkor meg nincs értelme elmenni.
Beszéltünk arról, hogy mindig többféle dolog érdekelt. Most éppen mi felé fordulsz?
Már gyerekkorom óta érdekelt, hogy az emberek mit csinálnak a munkájukban, mi a feladatuk. Hiszen ma Magyarországon van 300 darab foglalkozás és négy és fél millió munkavállaló. A legjobb az volna, ha több ezer fős mintán megkérdeznénk, hogy ténylegesen mit csinálnak az emberek a munkájuk során. Aztán ezt az adatot hozzákötjük a munkatörténetükhöz, a vállalatuk tulajdonságaihoz, és megpróbáljuk megmondani azt, hogy ha van két ember, akinek papíron ugyanaz a foglalkozása és ugyanazt kellene csinálnia, akkor miért keres többet az egyik, mint a másik, miért rúgják ki az egyiket, míg a másikat nem.
Szerintem az egyik legalapvetőbb kérdés, amire rengeteg számomra nem kielégítő válasz van, hogy miért van az, hogy az emberek az adott foglalkozáson belül is akár dupla annyit keresnek egy nagyvállalatnál, mint egy kisvállalatnál. Ha ugyanaz az ember átmegy egy kis cégből egy nagyobba, akkor hirtelen nagyon sokat kezd el keresni a korábbi béréhez képest. Valószínűleg nem azért, mert egyik hétről a másikra okosabb lett, hanem azért, mert talán valami mást kell ott csinálni.
De még így is lehetséges, hogy azok, akik bonyolultabb feladatokat végeznek a munkahelyükön, azok úgy általában okosabbak, vagy szorgalmasabbak. Hogy ezeket a különbségeket kiszűrjük, a felmérést adminisztratív adatokhoz kellene kötni. Ha ez sikerülne, akkor egy olyan adatbázist csinálnánk, ami tudtommal még nem készült a világon. És így tudnánk írni Magyarországról úgy, hogy a külföldieket is érdekelje. Ez egy egészen drága felmérés lenne és a következő évben próbálunk majd pénzt szerezni hozzá.
Most éppen min dolgozol?
Két egymáshoz viszonylag hasonló projekten dolgoztam. Ezekben azt vizsgáljuk, hogy az FDI meg az innováció hogyan hat a vállalati egyenlőtlenségre. Mind a kettőből az jön ki, hogy a diplomások relatíve jól járnak. A nem diplomásokon meg nem igazán segít. Úgyhogy felesleges azt gondolni, hogy milyen jó az, ha idehozzuk a nagy ipari termelő cégeket, és akkor majd a szalagnál fognak dolgozni az emberek. Ez minden szempontból zsákutca és lassan a gazdasági növekedés korlátjává válik. Azt kéne elérni, hogy ezek az emberek ne a szalag mellett dolgozzanak, hanem valamilyen fehérgalléros munkát végezzenek. Akkor megint odajutunk, amit már lehetett tudni 15 évvel ezelőtt is, hogy Magyarországon 70 százalékos a diplomás bérelőnye egy érettségizetthez képest, Ausztriában meg 20 százalék. Akkor lehet, hogy nem is szakmunkás munkaerőhiány van, hanem diplomás munkaerőhiány, erre pedig az oktatási rendszernek reagálnia kellene. Ez is egy példa arra, hogy a jobb szakpolitikáknak nagyon régóta nem az az akadálya, hogy nem lehet tudni, milyen politikák lennének igazán sikeresek.
Szerinted a magyar társadalomra mennyire jellemző a kasztosodás, amiből lehetetlen kitörni?
Abszolút. Nemcsak azért, mert mondjuk a politikai pártok érdeke az, hogy identitás alapon megkülönböztessék az embereket, hanem azért is, mert mondjuk annak az esélye, hogy egy alacsony képzettségű szülőnek a gyereke a felsőoktatásba jusson, és utána sokat keressen, igen alacsony, és azt hiszem, még csökken is.
A társadalmi mobilitás egyre kisebb mértékű. Azt gondolnám, hogy ezt meg lehetne oldani, csak szándék kellene hozzá. Az általános iskolai szegregációt csökkenteni kéne. A mostani szegregált iskolarendszerben az állam többet fordít gazdag gyerekek oktatására és jobb képzést kapnak, mint a szegények. Ráadásul szegregáció nélkül a szegény gyerekek találkoznának a gazdagabb szülők gyerekeivel, és akkor valamifajta aspirációt magukra szednének. Például, hogy szorgalommal és kitartással ők is érhetnek el dolgokat. Utána támogatni kéne azt, hogy a szegény gyerekek eljussanak a felsőoktatásba és ösztöndíjakat kapjanak.
Még nem is beszéltünk arról, hogy lehetnének egzotikus megoldások is. Például nem akarjuk azt, hogy megint a szegényektől a gazdagabbak felé tudjuk csatornázni a pénzt, be lehetne vezetni például egy olyat, hogy a diplomásoknak magasabb jövedelemadót kell fizetnie, mint ugyanakkora jövedelemmel rendelkező nem diplomásnak. És akkor ebből lehetne finanszírozni sokkal bőkezűbben az egyetemeket, hogy ne legyen így a családok, vagy a fiatalok számára annyira megterhelő az, hogy évekig nem dolgoznak, hanem tanulnak.
Olyanra gondolok például, hogy ha valaki mondjuk félmilliónál többet keres és diplomát szerzett, akkor ne 15 százalék legyen az adókulcsa, hanem 20.
A Növekedés és Versenyképesség Csoport vezetője vagy, ami a korábbi különálló Makrocsoportból és a Vállalati Versenyképességi Csoportból jött létre. Ez az összeolvadás nem okoz gondot?
Nem nagyon kell az egyes szakterületek közötti különbségeket annyira komolyan venni. Sokkal több a hasonlóság közöttük, és az, hogy most éppen milyen címkét rakunk rá, már kevésbé számít. Úgy gondolom, hogy az összeolvadás nem rossz dolog, végül is a két terület elég erőteljesen hatott egymásra. A szorosabb együttműködésnek az időhiány a fő akadálya és nem a módszertani vagy témák közti különbség.
Ennél sokkal fontosabb, hogy kutatási területeken belül sincs teljes egyetértés az intézeten belül abban, hogy egy adott kutató értékelésénél milyen minőségi és mennyiségi skálát alkalmazunk. Tehát, hogy ha valaki érdemben dolgozik egy nagyon sok munkát igénylő top színvonalú cikken, az nyilván mennyiségi szempontból kevesebbet publikál – és hogyan lehet mindezt összeegyeztetni a mennyiségi elvárásokkal.
Mert azt igen nehezen viselnék a kutatók, ha azt mondanák nekik, hogy a téma vagy módszer, amit választott, minőségileg nem elég jó, hanem foglalkozzon valami mással. Igazából nem is az a probléma, hogy valaki miért nemzetközi kereskedelemmel, makróval, vagy játékelmélettel foglalkozik, hanem az a kérdés, hogy bizonyos esetekben mondhatjuk-e azt, hogy egy adott téma, amin dolgozik, nem elég jó.
Na jó, de ki dönti el, hogy nem elég jó?
Hát ez az. Szerintem emiatt van nagyon korlátozott lehetőségük az olyan vezetőknek, mint amilyen én is vagyok. Mert ha én azt gondolom valamiről, hogy nem elég jó, nyilván nem biztos, hogy igazam van. Válaszolhatnák nekem, hogy ez is csak egy vélemény, mert szerintük meg jó.
Ha nem a családoddal vagy és nem a munkáddal foglalkozol, akkor mi kapcsol ki?
Szeretek olvasni, de nem szakirodalmat, mert az nem olyan izgalmas, hogy munkaidőn kívül is azzal foglalkozzak. Szeretek biciklizni, meccset nézni, erdőkben mászkálni, mert a természetes és nem épített környezet megnyugtat.
Legutóbb Cixin Liu A háromtest-probléma című sci-fi trilógiáját olvastam. Nemcsak hogy jó, de szerintem sokkal többet tett a kínai soft powerért, mint a teljes kínai propaganda az elmúlt 20 év alatt. De nagyon szeretem Dürrenmatt és Lem könyveit is.
