Külgazdaság 68. évfolyam 2024/1-2 lapszám
Antalóczy Katalin – Sass Magdolna
Recesszió vagy infláció? – tette fel Körkérdését a Külgazdaság a tavalyi évben. Ma már látjuk a választ. Magyarország esetében: recesszió és infláció. A cikkünk írásakor elérhető adatok szerint 2023 a stagfláció éve volt: miközben a GDP feltehetően csökkent, az infláció kiugróan magas volt. A viharos nemzetközi környezet minden országot sújtotta, de az 1. és a 2. ábra jól mutatja, hogy Magyarország a régiós társaihoz képest is nagyon rosszul teljesített. A gazdasági visszaesés melletti magas infláció szerkezeti problémákra és a piaci mechanizmusok egyre erőteljesebb visszaszorítására hívja fel a figyelmet. Az év utolsó két hónapjában látható erős ütemcsökkenés egyik legfőbb oka – a kereslet visszaesésén kívül – a rendkívül magas, a többi visegrádi országét jelentősen meghaladó bázis: 2022 decemberében a hazai inflációs ráta 26,2 százalék, míg a szlovák és a lengyel 15, a cseh pedig 17 százalék volt.
Egyensúly és növekedés 2010–2019: Sereghajtóból újra éllovas címmel jelent meg 2020-ban a jegybank elnökének, Matolcsy Györgynek a nagymonográfiája a Magyar Nemzeti Bank saját gondozásában (Matolcsy, 2020). A kötet a 2015-ös első kiadás bővített változata volt, amely célja szerint egyfelől számot vetett a múlttal, másfelől kijelölte a továbblépés irányait. A kötetben a szerző hosszan taglalta a korábbi évtizedek elhibázott „húzd meg – ereszd meg” típusú gazdaságpolitikáit, jelezve, hogy a szocialista-liberális kormányok öncélnak tekintették a konszolidációt, amely így azután nem is volt képes a tartós növekedés alapjait megteremteni. Ha pedig a növekedés jeleit mutatta a gazdaság, akkor az rendre a külső és belső egyensúly megbomlásával járt együtt. A növekedést és az egyensúlyt egymás rovására érvényesítő gazdaságpolitikai elegyet állította szembe azzal a 2010 utáni makrogazdasági programmal, amely – állítása szerint – megfelelő kereteket teremtett ahhoz, hogy a pénzügyi egyensúly és a gazdasági növekedés együtt és egyszerre váljon elérhetővé Magyarországon.
Magyarország húsz évvel ezelőtt büszkén csatlakozott a nyugat-európai integrációhoz. Sok mindent jelentett ez akkor (szabadságot, biztonságot, demokráciát), annak ellenére, hogy ma az uniós tagság legfőbb előnyének a magyar lakosság a pénzügyi támogatást tartja (Bíró-Nagy et al., 2023). Erre ráerősít a jelenlegi kormányfői retorika is (nekünk a pénz jár, „tartani kell a zsákot és kész”,2 ha már nettó befizetők leszünk, el kell gondolkodni a tagság értelmén3). A magyar gazdaságot, beruházásokat, növekedést az elmúlt bő másfél évtizedben egyértelműen az uniós támogatások húzták. A 2007 és 2020 közötti időszakban az Európai Strukturális és Beruházási Alapokból Magyarország átlagosan az éves GDP-jének 4 százalékát kapta.4 Ha ebből az „illiberális” időszakot nézzük, akkor 2010 és 2022 között az Európai Unió évente átlagosan 4,3 milliárd euró, összesen 56 milliárd euró nettó transzferrel támogatta Magyarországot, ami a Marshall-segélyhez mérhető forrásjuttatás (Gulácsi & Kerényi, 2023). Az uniós támogatások fejlesztési hatása még akkor is érvényesült, ha az Orbán-kormány alatt intézményesült korrupció miatt egy részük járadékká, kormányközeli cégek, személyek vagyonává alakult. Az apatikus magyar társadalom 57 százaléka tolerálja a korrupciót, miközben az uniós átlag e téren 33 százalék (Transparency International, 2023).
