A globális hidrogéntermelés 2022-ben már elérte azt a szintet, aminek az energiatartalma lényegében megegyezik az Európai Unió egy évnyi villamosenergia-fogyasztásával. A svájci bicskának tekintett energiahordozó iránti lelkesedés töretlen, azonban a magas költségek és a kereslet-kínálat lassú kiegyensúlyozása már elkezdett kijózanítólag hatni, és látszik, hogy bár szükségünk van a hidrogénre (különösen az iparban, de a közlekedés egyes területein és a megújulók kiegyensúlyozására is jó) nem akkora mértékben és nem úgy, ahogy korábban elképzelték. A világ jelenlegi hidrogéntermelésének 99%-a továbbra is üvegházhatású-gázkibocsátásokkal jár, és ha célt ér az olaj- és gázipar törekvése (a politikusok támogatásával egyetemben), hogy a kék hidrogén (földgázalapú termelés szén-dioxid-leválasztással és megkötéssel) legyen a meghatározó, akkor az iparág nem tudja betölteni azt a szerepét, hogy valóban fenntarthatóan járuljon hozzá az energiaátmenethez. A megoldást kisebb részben a nukleáris (rózsaszín), nagyobb részben a megújulókon alapuló (zöld) hidrogén termelése jelentheti, valamint az, hogy óvatosan és kellő megfontolással döntjük el, mely területeken és hogyan kívánjuk alkalmazni ezt a technológiát.
