Lennert József – Csáki Béla
Absztrakt
A klímaváltozáshoz való alkalmazkodás ma már mindenütt sürgető feladat, azonban vannak olyan térségek, ahol különösen nehéz a kedvezőtlen hatások enyhítése. Ilyen a Duna-Tisza közi Homokhátság (röviden Homokhátság, vagy DTkH), amely európai viszonylatban is kifejezetten sérülékeny, súlyos környezeti gondokkal küzdő földrajzi régió. A Homokhátság szemiarid övezeteiben évtizedek óta vízhiánnyal küzdenek, és ezzel összefüggésben összetett gazdasági és társadalmi problémák sora jelent meg. Mindezért úgy gondoljuk, hogy a térség fokozott figyelmet, átgondolt területi tervezést és vidékfejlesztési gyakorlatot igényel. Ugyanakkor kutatási tapasztalataink azt mutatják, hogy a térség kihívásaira az elmúlt évtizedekben nem sikerült érdemi választ adni.
Az elmaradásokat látva, munkánk célja, hogy bemutassuk azon tényezőket, amelyek gátolták, vagy lassították a problémák kezelését.
A szakemberekkel történt interjúink (n=14), valamint az érintett önkormányzatokkal folytatott kérdőívezésünk (n=56) tanulságai rámutatnak, hogy a régóta fennálló konfliktusokat az Európai Uniós források sem tudták enyhíteni.
A területi tervezés hiányosságai és hibái a helyi autonómia csökkenéséhez és a települések polarizációjához vezettek.
A fenntartható környezet- és vízgazdálkodásra, valamint klímaadaptációra tett próbálkozások nem hoztak áttörést, így a társadalmi-gazdasági megújulás jelei elsősorban csak egy-egy sikeresebb városban és azok agglomerációjában láthatók. Az eddigi fejlesztések túlzottan gazdasági-, illetve agrár fókuszúak voltak, az egyes ágazatokat pedig külön-külön kezelték, így a komplex térségi kihívásokra nem születtek átfogó megoldások.
