Az életrajzodból az derül ki, hogy Szegeden jártál egyetemre.
Békéscsabán születtem, onnan költöztünk Szegedre 16 éves koromban, mert apukám, Lengyel Imre, tanszékvezetői állást kapott a JATE-n. És ugyan érettségi előtt elgondolkodtam azon, hogy Budapestre jöjjek, de ez a tervem végül nem sikerült, ott maradtam. Ezt nem bántam meg, főleg azután, hogy a Szegedi Társadalomtudományi Szakkollégium tagja lettem. Elég sokat jártunk a Rajkba, kurzusokat szerveztünk magunknak, ezt nagyon szerettem.
Ha jól értem, a családi történetek inspiráltak arra, hogy közgazdász legyél?
Abszolút. Édesapám először matematikus lett, aztán megszerezte a közgazdász diplomát is, így amikor kicsi koromban megkérdezték, hogy mi akarok lenni, akkor mindig azt válaszoltam, hogy matematikus és közgazdász. És ugyan nem lettem matekos, elmondhatom, hogy szakmabeliek vagyunk, ugyanott kötöttem ki, ahol ő.
Édesanyád is szakmabeli?
Nem, ő testnevelő tanár és jógaoktató.
Az egyetem után a kutatói pályát választottad. Miért?
Nagyon tetszett az ilyen jellegű munka. TDK-ztam is, szerettem, hogy egy nagyobb terjedelmű dolgozatot kell írni, el lehet mélyülni egy témában. Az egyetem után nem akartam Szegeden maradni, Budapestre jöttem, de nem vettek fel a Corvinusra, ahová szociológiai PhD-re jelentkeztem. Az oka elég prózai volt: nem sikerült a matek felvételim. (nevet)
Ekkor a Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatalban dolgoztál, közel egy évig.
Még egy éve sem dolgoztam ott stratégiai referensként, amikor 2005 tavaszán Kóka János gazdasági- és közlekedési miniszter azt mondta egy közgazdász fórumon, hogy „az MTA-nak azon területeit, amelyek nem szolgálják közvetlenül a versenyképességet, a földdel kell egyenlővé tenni, mert csak porosodó iratokat gyártanak”. Bár később ezért bocsánatot kért, többek között ez is volt az egyik oka annak, hogy leléptem onnan. A hivatalban innovációs stratégiával foglalkoztunk, a Nemzeti Fejlesztési Terv megszövegezésével.
Ekkor kerültél az RKK-ba.
Ebben az időben kezdtem el a Műegyetemen a PhD-met, és emellett szerettem volna egy kutatóintézetben dolgozni – az RKK-ban Bartha Györgyi mellett kaptam egy félállást.
Akkor megint jött egy csavar, és 2008-ban átmentél a Világgazdasági Kutatóintézetbe.
Nem hosszabbították meg az állásomat az RKK-ban. A VKI-ba Inotai András vett föl és ott töltöttem fiatal kutató ösztöndíjasként két évet. Sokat dolgoztam együtt Szanyi Miklóssal, meg aztán voltak mindenféle feladataim, például a skandináv országokkal kellett foglalkoznom. Eléggé szabad kezet adtak abban, hogy PhD-met be tudjam fejezni. Amikor ez megtörtént, akkor azt mondtam az intézet igazgatójának, hogy a feleségemmel együtt nyertem egy egyéves ösztöndíjat Indonéziában, a Universitas Mulawarmanon, és az alatt az idő alatt onnan szeretnék dolgozni. Azt a választ kaptam, hogy ezt nem lehet, így ki kellett onnan lépnem.
|
Miért mentél Indonéziába?
A feleségem kulturális antropológiát tanult, ő tudta meg, hogy létezik egy olyan indonéz állami ösztöndíj, amire 35 éves kor alatt a világ minden tájáról lehet jelentkezni. Mindketten pályáztuk, mindketten el is nyertük. Tök jó volt egyébként, a legjobb évünk volt. Rengeteget utaztunk, az ott töltött időnknek legalább felét ezzel töltöttük. Indonézül is megtanultunk egy kicsit. Samarinda-ban, Kelet-Borneó legnagyobb városában éltünk, ami egy kicsit vadnyugati hely, egyfajta indonéz belső gyarmat. A jávaiak a gyarmatosítók, a cégeik aranyat, szenet, olajat bányásznak, meg kivágják a fákat.
Mit oktattál ott?
Egy idő után meguntuk, hogy nem csinálunk semmit és mind a ketten önkéntesek lettünk az egyetemen. A feleségem angolt tanított az oktatóknak, én meg egy néhány órás kurzusban közgazdaságtant. Amikor az oktatók megtudták, hogy már PhD-ztem, akkor úgy néztek rám, mint egy különleges lényre és azt mondták: „Úristen, 30 éves korodban már van PhD-d? Nálunk ezt csak az ötvenévesek mondhatják el magukról. Te vagy zseni vagy, vagy nagyon gazdag!”
Egy évvel azután, hogy visszajöttetek, a KTI-hez kerültél.
Ekkor, 2013-ban hozták létre ott Pálinkás József segítségével a hálózatos csoportot, amelynek Kiss Károly Miklóssal együtt mi voltunk az első tagjai.
2017-ben az MIT-n, a Human Mobility and Networks Lab-on voltál. Mit tanultál ott?
Ott két alapvető dolgot tanultam meg. Egyrészt nagyon sokat fejlődtem abban, hogy miként kell kódolni, milyen módon lehet az adatokkal dolgozni. Másrészt láthattam, hogy a témavezetőm, Marta González, milyen módszerrel dolgozik. Ő konkrétan heti egyszer jött be az egyetemre, aznap reggeltől estig mentek be hozzá az emberek és riportoltak neki. Elképesztő figyelemmel kísért mindent. Tőle meg lehetett tanulni hatékonyan csoportot vezetni. Meg azt, is, hogy milyen módszerrel prezentálja, adja elő az eredményeit az ember – ebben az amerikaiak rendkívül hatékonyak. Jellemző rájuk egy sajátos, a többieket is magával ragadó lelkesedés: úgy érzi az ember, hogy ott minden pillanatban valamilyen kihívásnak kell megfelelni. Nem nagyon eresztenek le, ők ha dolgoznak, akkor azt maximális erőbedobással teszik.
Ott írtad a Lendület csoport vezetésére kiírt pályázatod is.
Halpern László nagyon mondta nekem, hogy pályázzam meg, bátorított. Aztán amikor eldöntöttem, hogy valóban megpályázom, megkerestem Koren Miklóst, Michael Szellt, Ságvári Bencét, hogy lenne-e kedvük csatlakozni. Ők is támogattak. Nagyon sokat dolgoztam a szövegen, éjjel-nappal írtam, aztán néhány hónap múlva egyik reggel arra ébredtem, hogy megkaptam Lovász László levelét, melyben arról ír, hogy nyertem. Pont aznap mentem a Barabási Laborba előadást tartani. A közönség soraiban ott ült László is, és akkor azzal az erős mondattal tudtam befejezni az előadásomat, hogy Lendület-csoportot fogok alapítani. Behívott utána az irodájába beszélgetni kicsit, ami nagyon inspiráló volt.
Egyébként a hálózatokkal mióta foglalkozol? Mióta érdekel téged?
Konkrétan azóta, amióta az egyetemen először hallottam róla, már a szakkollégiumban is ilyen kurzusokat szerveztünk. Miután visszajöttünk Indonéziából, akkor először nem a KTI-ben, hanem az International Business Schoolon kezdtem el dolgozni, ahol a kutatásainkhoz meg tudtuk szerezni az iWiW adatbázist, ez az adatbázis adta meg a végső lökést. Azóta sokk cikkhez használtuk már az iWiW hálózati adatait, és azok kutatói feldolgozása még most is tart.
A hálózatkutatás mellett vonzanak a skandináv dolgok.
A skandináv világot az Erasmus ösztöndíj hozta el az életembe, ezáltal jutottam el Szegedről Finnországba. Aztán később Dániában, majd többször Svédországban is jártam. Nagyon megszerettem ezt az északi vidéket, az ott élőket, a tájat. Egyik svéd kollégám révén sikerült elmélyednem először a nagy adatokkal való munka módszertanában. Tőle, Rikard Erikssontól tanultam meg azt is, milyen metódussal, hozzáállással kell és lehet jó cikket írni.
A harmadik nagy terület, ami egyébként az előző kettővel is összekapcsolódik, az a regionális kutatások.
A regionális kutatások iránti vonzalmamat otthonról hozom. Édesapám a regionális gazdaságtan professzora, nemzetközileg is elismert szakértője. Annyit hallottam a sztorikat, meg olvastam a könyvét, hogy szerintem ez mélyen belém ivódott.
Hogy látod a regionális kutatások helyzetét?
Korábban a közgazdaságtudományon belül nem volt igazán súlya ennek a területnek, de az elmúlt évtizedekben felértékelődő trend érzékelhető. Ebben egyértelműen nagy lökés volt az, hogy 2008-ban Paul Krugman megkapta a Nobel-díjat, többek között a lokalitással kapcsolatos munkái miatt. Ennek is köszönhetően megnőtt a közgazdászok érdeklődése a városi tér és a földrajzi elhelyezkedés iránt. A városgazdaságtan a közgazdasági fősodor fontos része, nagy formátumú képviselői vannak az összes nagy egyetemen. A regionális tudomány ehhez képest interdiszciplináris maradt, a földrajzi térben zajló gazdasági és társadalmi folyamatokkal a közgazdászok mellett társadalomtudósok és földrajzosok is foglalkoznak. Nekem az interdiszciplinaritás mindig is tetszett, és azt látom egyébként, hogy a főként fizikusok által dominált hálózatkutatások területén is nagy az érdeklődés a földrajzi lokációval, mobilitással kapcsolatos kérdések iránt.
A hálózatos kutatások területén melyek az új kutatási irányok?
Én azt látom, hogy egyre nagyobb teret nyer az adatvezérelt kutatás, amiben a fizikusok és az informatikusok élen járnak. Ennek az iránynak jellemzője, hogy nem új elméletekkel állnak elő, hanem óriási adatbázisok segítségével tesztelnek régi elméleteket vagy csak a bonyolult jelenségek egyszerű leírására törekednek. A gépi tanulás és a nagy online rendszereken végzett kísérletek segítségével például az emberi viselkedés és gondolkodás megértése szerintem olyan terület, ami minden tudományterületet érdekel.
A Barabási-Albert László és Lovász Lászlóval által fémjelzett kutatás, amiben a fizikus hálózattudományt a matematikus hálózattudománnyal boronálnak még jobban össze szerintem nagyon meghatározó lesz a jövőben.
Az látszik, hogy Barabási is nagyon határozottan megnyilvánult a koronavírus kapcsán, és ez, ha lehet, még inkább felfokozta az érdeklődést ez iránt. Hisz itt tulajdonképpen ugyanez történik, nem? Hogy ki, kivel találkozott, és kit fertőzhetett meg potenciálisan?
A hálózatokban való terjedés kutatása most óriási lendületet kapott. Ez egy régi terület egyébként: megnézni, hogy van egy hálózatunk, megvizsgáljuk, hogy abban miként terjednek az információk. Ami igazán kurrens, hogy a kapcsolatoknak az időbeliségét, dinamikáját kell figyelembe vennünk, ki, mikor, kivel milyen hosszan találkozik, vagyis a hálózatot nem statikusan vizsgáljuk.
Az utóbbi években nagyon felértékelődött, hogy bizonyos vélekedések hogyan tudnak terjedni, vagy akár bármilyen fajta vélekedés egy hálózaton belül. Az iWiW vizsgálata során foglalkoztál ezzel is.
Azt szeretném, ha a földrajzi gondolkodásmód erősödne a hálózat elemzésben. Most van egy készülő cikkünk – aminek egyes elemein már az MIT-n is dolgoztam – ebben a hálózati terjedést és a földrajzot próbáljuk összekapcsolni. Azt, hogy egy vélekedés hogyan terjed ezeken hálózatokon, azt már valamennyire értjük, de hogy ez a földrajzban hogyan valósul meg, azt még nem. Hogy miben más az online és az offline terjedés, ez szerintem nagyon lényeges kérdés. Azt gondolom, hogy a közgazdaságtanban is egyre fontosabb a hálózati alapú látásmód. Néhány éve, amikor megkapta a Rajk László Szakkolégium Neumann-díját díjat, itt volt Magyarországon Matthew Jackson a Stanfordról. Ő ennek meghatározó alakja, aki a formális közgazdasági logikát ültette át a jellemzően matematikus-fizikus hálózattudományba, illetve a szociológus hálózatelemzésbe. Ő nagyon sokat tett azért, hogy a hálózatelemzés a közgazdasági gondolkodásban is teret tudjon kapni. Persze vannak nagyon jó gyakorlati cikkei is. Például az, amelyikben a mikrohitelek terjedését nézik az indiai falvak kapcsolathálózatain.
Mi az, ami kikapcsol?
Afrikai tradicionális dobokon szoktam zenélni. Több együttesben és dobkörrel is fellépek. Fő hangszerem a Nyugat-Afrikából származó dzsembe, aztán a dundun, ami egy basszus dob. A zene gyerekkoromban valahogy kimaradt az életemből, főleg a versenyszerű sportolás miatt. Aztán egyetemista koromban elkezdett a dolog komolyabban érdekelni. Először vettem magamnak egy furulyát, de az annyira nem tetszett. Majd az egyik barátom Szegeden megismertetett a dobolással, láttam, hogy ez tök jó, elég gyorsan bele lehet tanulni. Nemcsak szimpla zenélés, hanem közösségi élmény is. A zenekaraimmal számos helyen felléptem már: a Szigeten, az A38-on, Kapolcson. Legnagyobb élményem az Ozora Fesztivál megnyitója volt. Mostanában egyébként kevesebbet koncertezem.
Mit sportoltál?
Kézilabdáztam. Először Békéscsabán, aztán meg Szegeden, ahol a Pick Szeged ifi csapatában játszottam, amúgy háromszoros országos ifjúsági bajnok vagyok. Az egy nagyon jó csapat volt, később többen felnőtt válogatottak lettek közülük, mint Nagy Laci, Budai Dani, Laluska Balázs.
Miért hagytad abba?
Mások voltak a terveim.
Túl sokat olvastál?
Emlékszem, hogy utaztunk a buszon a felnőtt csapattal együtt és én középiskolásként vittem magammal a tankönyvet és szorgalmasan tanultam. Mindenki csak nézett, hogy mit csinálok.
Készítette: Siposs Zoltán
